Hargita Megyei Kulturális Központ EEA Grants

Május 2020
HKSzeCsPSzoV
1 1 1 1 1 1 1
1 1 1 1 1 1 1
1 1 1 1 1 1 1
1 1 1 1 1 1 1
1 1 1 1 1 1 1
1 1 1 1 1 1 1
bármikor

Feltöltve: 2013. szeptember 23., hétfő

HARGITAI SZALON - Székedi Ferenc: A káosz és ami mögötte van

2013 a változás esztendeje Hargita megye képzőművészeti életében. Mindeddig ugyanis a térségben élő vagy innen elszármazott képzőművészek a több évtizedes hagyományoknak megfelelően rendszerint
ősszel megrendezett megyei tárlatokon mutatták be munkáikat, méghozzá bármiféle téma- és műfaji megkötöttség nélkül.

Minthogy a világon semmi sem mozdulatlan, hanem időről-időre megérik a megújulásra, így az eddigi kiállítások fő szervezője, mozgatója, ösztönzője, a csíkszeredai Botár László, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa úgy gondolta, hogy eljött az ideje a váltásnak és Hargitai Szalon néven tematikus kiállítást szervezett, nem is akármilyen témával.

A Káosz architektúrája. Ezt a szókapcsolatot kellett értelmezniük a művészeknek és magától értetődik, hogy a Csíki Székely Múzeum kiállítótermébe felvonultatott alkotásokat megtekintve, a katalógusba foglalt reprodukciók kisérőszövegének bevezetőjében a műkritikus sem foglalkozhat mással, mint a káosszal, annak különböző értelmezéseivel. 


A görög mitológiában Khaosz az ősi, sötét, tátongó űrt megtestesítő istenség, maga az ősrendezetlenség, valamiféle olyan alaktalan és arctalan, egy pillanatra sem megállítható gomolygás, amelyben a rendnek és rendezettségnek, valamiféle belső fegyelemnek még a legkisebb nyomát sem lehet felfedezni. A legendák szerint előszőr Erósz vált ki a Khaoszból, ő bizonyult a szerelem őserejének, amely a későbbiekban nászra késztette az Isteneket. Ugyancsak a Khaoszból hasadt ki Gaia, a Földanya, azaz a Föld, Tartarosz, az Alvilág legmélyebb tartománya, Erebosz, maga a teljes Alvilág és Nüx, az éjszaka, a sötét égbolt. Erósz későbbi munkálkodása pedig nem maradt eredménytelen: a Földanyából kiváló Uranosszal való frigylépés után a mitológia már annyira szerteágazik, hogy nyilvánvalóan lexikonokban és nem rövid műértelmezésben a helye. A káosz azonban tudományos elméletként is jelen van életünkben. Voltaképpen nem jelent mást, mint a mindannapi szemlélettel oly logikusnak értelmezhető, mindig egyirányúnak tekinthető ok és okozati összefüggések sokféleképpen igazolt cáfolatát. Adott fizikai rendszerekben, ha nagyon picit megváltoznak az előfeltételek, akkor azonos okokra már nem ugyanolyan következmények jönnek létre, sőt az is lehet, hogy ez utóbbiakat hosszú távon még csak megjósolni sem lehet.

A káoszelmélet egyik alaptétele, amelyet egy híres amerikai matematikus úgy fogalmazott meg, hogyha a brazíliai őserdőkben egy pillangó meglibbenti a szárnyát, akkor New-Yorkban tornádó keletkezik, számtalan változatban visszatér és alighanem társadalmi vagy akár egyéni sorsok összefüggéseiben mi magunk is példák hosszú sorát tudnánk felvonultatni. A káosz időben és térben olyan egymástól elképzelhetetlen távolságra levő tárgyak, személyek, történések között teremthet összefüggéseket, amelyeknek eredményeit csak bekövetkezésük után tudjuk lépésről-lépésre, amolyan hátramenetben elemezni és ebben különbözik az álomvilágtól, a tudatalattitól, amelyeknek képzettársításait más, belső erők határozzák meg.

Ráadásul napjaink információs társadalma, a digitális világrend a káosznak újabb és újabb lehetőségeit teremti meg, elegendő ha az elektronikus levelek vagy a közösségi oldalak  szétburjánzására tekintünk, soha nem tudni például, hogy egy ártatlanul a képernyőre feltett szépséges kerti virág nyomán mikor ömlik ránk olyan reklámáradat, amely mondjuk banki hitelkártya vagy éppen gyógykrémek vásárlására csábít. És azután itt van a káosz hétköznapi értelmezése: az áttekinthetetlen összevisszaság, a rend és a rendszeresség teljes hiánya vagy az adott helyzetekből való kitörés lehetetlensége, a kiúttalanságnak az az érzése, amikor kellő támpontok hiányában bármiféle irányba képtelenek vagyunk elmozdulni. 


Így állunk tehát a káosszal. És akkor vajon nem abszurdum, vajon nem eleve meddő kisérlet az, hogy ennek a végeláthatatlan rendszertelenségnek még valamiféle architektúráját, azaz felépítését, ha úgy tetszik építőművészetét vagy műépítészetét keressük? Olyan alkotói rendet, amely végső kicsengésében éppen önmagát számolhatja fel? 


Nos, ha mindezt végiggondoljuk, akkor rájövünk: Botár László ezzel a szokatlan szótársítással alaposan feladta a leckét a képzőművészeknek, de talán éppen ezért, annál érdekesebbek és meglehetősen különfélék a válaszok. Vannak akik jelképekként fogják fel a káosz üzenetét, mások visszatekintenek a görög mitológiai indításokra, megint mások a színek és vonalak erőteljes kavargásával, az ösztönfestészet zabolátlanságával próbálják elkapni a témát, de nem ritka az egy-egy parádés ötletre való rátalálás vagy az időbeli és térbeli funkcióváltás meghökkentő kisérlete sem.

A katalógus olvasói, a kiállítás megtekintői nyilvánvalóan tisztában vannak azzal, hogy az írásbeliség és a képi látásmód között létezik ugyan átjárás, de a kettő nem fedi egymást. A kép voltaképpen ott kezdődik, ahol véget ér a le- és körülírás, a verbális nyelvre a maga teljességében lehetetlenség lefordítani a vizualitást.

Azt javasolom, a káosz architektúrájának a további leírása helyett maradjunk a vizualitással. Amit a képeken, az itt felsorakoztatott más műalkotásokon látunk, azt nem kell föltétlenül lefordítanunk. Hagyjuk, hogy a színek, a formák, a felületek, az arányok, a megtervezett vagy ösztönös kompozíciók szavak nélkül üzenjenek nekünk. Leginkább így válunk részeseivé az alkotásnak. 


Székedi Ferenc

(A szerző - képünkön jobbra - csíkszeredai tárlatnyitón elhangzott szövege.)